A színház igenis szerethető, de nem való mindenkinek

A színjátszás ősi mesterség, valószínűleg a kőkorszak óta velünk van. Hogy egy zsákmányállatot, egy másik személyt vagy egy istenséget személyesítesz-e meg, az mindegy, hiszen a lényeg a szerep átélése, az alakítás hitelessé tétele. A színi előadásokat a görögök tökéletesítették végül, olyannyira, hogy darabjaikat a mai napig színpadra viszik néha, valamilyen formában. Tény, hogy akkoriban még kicsit más szabályok voltak érvényesek, és a stílus is merőben más volt, de a jelmezek, díszletek használata, az intonálás, a színészi játék már akkor is elengedhetetlen tartozékai voltak az előadásnak. Manapság a színház jelenti a színészmesterség magasiskoláját, a mozivászon és képernyő pedig a népszerűt. Bár sok esetben van átfedés, mégis néha feszültség támad, hiszen akik színház-specialista előadók, azok hajlamosak lenézni a kamerák előtti játékra szakosodott kollégáikat, de hát ha egy olyan kis országban élünk, mint Magyarország, akkor nemigen lehet elkerülni egyiket sem. Akiket a filmekben látunk, nagy eséllyel felbukkanhatnak valamelyik színpadi műsorban is.

De tényleg annyira különbözne egymástól a mozis és a színházi színészet? Az a helyzet, hogy igen, és aki az egyikre alkalmas, az a másikra nem feltétlenül. A filmekben például sokkal inkább van szükség a természetességre, a hétköznapiságra, mint a világot jelentő deszkákon. Míg egy mozinál azt kell éreznünk, hogy részei vagyunk a történetnek, mintha a kamera csak az élet egy szeletét rögzítette volna, így nincs helye a teátrális mozdulatoknak, emelkedett szólamoknak, nagy monológoknak. Ezzel szemben szemben a színház szűk kereteket szab térben és időben, a darabok sokszor egy és ugyanazon helyszínen játszódnak, így az egyéni játék és teljesítmény lényegesen nagyobb hangsúlyt kap. A színészeknek úgy, és olyan beleéléssel kell a történetet átadniuk, hogy a néző bele tudja magát képzelni. Ez közel sem olyan könnyű, mint azt elsőre gondolnánk, ők sem véletlenül tanulják évekig az egyetemen.

Nem beszélve a szövegkönyvek megtanulásáról, sőt, a rögtönzésről, ha esetleg valami nem úgy sikerül. Egy színházi darabban az a csodálatos, hogy soha nincs kétszer ugyanúgy előadva. Egy filmet akárhányszor betehetsz a lejátszóba, az pontosan olyan lesz, mint legutóbb. Azonban az élő játék gyönyöre, hogy akár váratlan fordulatok is felbukkanhatnak. A rendszeresen színházba járók többsége nem szimpla sznobizmusból teszi, hanem mert elbűvöli a színjátszók karizmája, szenvedélye, átélése. A szereplőkkel együtt lehet izgulni, vigadni, gyászolni és meghalni. Ha jól csinálja a társulat, a deszkákon zajló események valósággal megelevenednek, és egy 3 órás előadás úgy elröppen, mintha csak egy perc lenne.

Persze, sokan kifogásolják, hogy rengeteg a nyögve nyelős, unalmas, semmitmondó darab, és van is ebben valami. De nem mintha filmben ne lehetne legalább ennyi, ha nem sokkal több silánnyal találkozni. Olyan alkotásokkal, melyekre minden egyes ellőtt filmkocka kár volt. És tudod mit? Még ezeknek is vannak rajongóik! Ugyanúgy, ahogy egy cselekmény és fordulatok nélküli Csehov drámára is megváltják emberek a jegyeket, úgy egy ZS-kategóriás akciófilmre vagy romkomra is bizonyosan vannak, akik izgalommal ülnek be a vetítőterembe. Senkinek az ízlésében nem szabad belegázolni csak azért, mert különbözik a miénktől. Szeresse mindenki azt, ami neki tetszik, se moziba, se pedig színházba járni nem kötelező. Hagyjuk meg az élvezetet azoknak, akik valóban nagyra értékelik, és tényleg kíváncsiak rá.