Mitől hiteles egy részeg figura a színpadon

Mitől hiteles egy részeg figura a színpadon? Huszonkét évesen azt hittem, ezt könnyű eljátszani. Egy amatőr társulatban kaptam meg a szerepet, egy vidéki komédia mellékalakját, aki a második felvonásban betántorog a kocsmába, és felborít egy széket. Három jelenet, néhány mondat, semmi különös. Otthon a tükör előtt gyakoroltam a dülöngélést, a csuklást, a nehéz nyelvet, és a próbára büszkén vittem magammal mindegyiket.

A rendező az első futtatás után megállította a jelenetet. Nem kiabált, csak felállt a harmadik sorból, odajött a színpad széléhez, és azt mondta: „Te most részeget játszol. A részeg ember viszont nem részegnek akar látszani, hanem józannak. Ő végig azon dolgozik, hogy senki ne vegye észre rajta.”

Hetekig nem ment. Amikor visszafogtam a mozdulatokat, a jelenet unalmas lett, amikor rájátszottam, a rendező csak a fejét csóválta. A bemutatón végül valahol a kettő között maradtam, a közönség nevetett, de én tudtam, hogy nem találtam el. A szerep rám is maradt, mint egy rosszul szabott jelmez, amit az ember nem tud levenni.

Csak évekkel később értettem meg, miért ment nekem olyan nehezen ez a szerep.

Az apámat soha nem láttam részegnek. Reggel hétkor indult dolgozni, megbízható volt, a szomszédok tisztelték, vasárnap ő vágta a húst az ebédhez. Este viszont mindig ott volt mellette a pohár, és ha anyám szóvá tette, mindig ugyanazt mondta, félig nevetve: nem vagyok alkoholista, hiszen sosem láttatok még részegen. Én is elhittem neki, mert az én fejemben is a tántorgó, széket borogató figura élt, akit a színpadon próbáltam eljátszani.

Felnőtt fejjel egy hosszú éjszakán írtam be a keresőbe, hogy ki az alkoholista, mert valami nem hagyott nyugodni. A felepulok.hu egyik cikke jött fel, ami a Családi Felépülési Központ blogján az alkoholizmus fokozatairól szólt, és már az első alcíme pontosan a kérdésemet tette fel. Azt írták, hogy a társadalom sokszor nem tekinti alkoholistának azt, akinek valójában súlyos gondja van, mert a szó hallatán még mindig az árokparton fekvő emberre gondolunk.

Aztán jött a rész, amit azóta is a legfontosabbnak tartok. Leírták azt a típust, akit szinten tartónak neveznek, és akit kívülről a legnehezebb felismerni. Rendszeresen iszik, de az ital ritkán változtat látványosan a hangulatán vagy a viselkedésén, mert a megszokott állapota éppen ez. A mentsége pedig szinte szóról szóra az volt, amit az apámtól hallottam annyiszor: sosem láttak még részegen.

Olvasás közben a rendező mondata járt a fejemben. Ő pontosan erről beszélt a próbán, csak én nem értettem. A cikk szerint a ki az alkoholista kérdésre nem az a válasz, hogy ki tántorog, hanem az, hogyan változik meg csendben valakinek a gondolkodása. Volt benne egy megfigyelés, amit azóta sem tudok elfelejteni: először azt hiszi az ember, hogy minden rendben van, később már csak azt mondja, hogy nincs semmi probléma. A kettő között ott van az egész betegség.

Azt is írták, hogy sokszor még a háziorvos sem gondol arra, hogy a magas vérnyomás vagy az emésztési panaszok mögött ez állhat, hiszen a beteg egyáltalán nem tűnik alkoholistának. Ezen a mondaton sokáig ültem, mert az apám gyógyszeres dobozai jutottak eszembe a konyhaszekrényben.

Másnap felhívtam anyámat, és felolvastam neki néhány részt. Sokáig hallgatott a vonal túloldalán, aztán annyit mondott, hogy ő ezt mindig tudta, csak nem volt rá szava. Nem tudom, mi lesz ebből, és azt sem, hogy apám mit kezd majd vele, ha egyszer szóba kerül. Ez az ő döntése lesz. Annyit tudok, hogy anyám most már nem egyedül cipeli.

Azóta újra játszom egy kis társulatban, és ha ma kapnám meg azt a régi szerepet, másképp csinálnám. Nem dülöngélnék, nem csuklanék. Egy embert játszanék, aki nagyon figyel, hogy minden rendben legyen körülötte, egyenesen ül, és mosolyog. A nézők talán észre sem vennék, mi a baj vele, és pont ez lenne a lényeg. Ezt a leckét végül nem próbán kaptam meg, hanem egy éjszakai olvasás közben a felepulok.hu oldalán, és azóta úgy gondolok rá, mint a legfontosabb rendezői utasításra, ami valaha eljutott hozzám.